Tóth Krisztina interneten hozzáférhető művei

Előre lejátszottam a fejemben az egész történetet. Gyakran szórakoztam egyébként ilyesmivel: kidolgoztam a jeleneteket, megírtam a párbeszédeket, aztán nem volt más hátra, mint várni, hogy a valóság több-kevesebb bakival lejátssza, amit elterveztem. Az elképzelt jelenetsor általában sokkal színesebb, pergőbb volt, mint a megvalósuló, kimondott szavakból és mozdulatsorokból álló élőfilm, amelyet a véletlen teletűzdelt fölösleges szünetekkel, kitérőkkel, sőt, időnként teljesen el is rontott.

Hetek óta vártam az érkezését. Elképzeltem, ahogy a vakítóan fehér magyar télbe megérkezve lerakja a bőröndöket, és mosolyogva körbenéz. Ismételgettem magamban a helyzethez illő angol mondatokat, nehogy belesüljek a szerepembe. Számtalanszor, különböző nézőpontokból pörgettem le a jelenetet, amint belép a szobámba, és megmutatom neki az előre kiürített szekrényt.

Abban a belső filmben rózsaszín volt a télikabátja. A leveleit ugyanis halványrózsaszín papíron írta, a képen pedig, amit magáról küldött, szintén rózsaszín pulóverben állt egy fehér kerítéses ház előtt.

Egyetlen rózsaszín pulóverem volt, az is bolyhosodott és kezdte elveszíteni a színét a sok mosástól, az ujja pedig alig ért könyék alá, mert a szüleim még nyolcadikos koromban hozták Bécsből, két év alatt pedig tíz centit nőttem. A világoskék papucs, amit a pulóverrel együtt kaptam, már nem is jött rám, de nem volt szívem kidobni: elöl tartottam a szobában, mintha épp most bújtam volna ki belőle, vagyis tulajdonképpen dísztárggyá lényegítettem. Érdekes, a felnőttek is így voltak ezzel: különös, áhítatos tisztelettel kezeltek minden tárgyat, ami Nyugatról érkezett, nagybátyám például a konyhaszekrény tetején sorakoztatta a kiürült sörösdobozokat, mintha a Gösserekből és Heinekenekből álló sorfal színes katonái győzedelmesen átmentettek volna valamit abból az elérhetetlen, villódzóan izgalmas világból, amelyben illatos nők és surrogó autók haladtak a reklámoktól tarka utcákon. A Nyugatról érkezett dolgok ismérve a vonalkód volt: a kis fekete csíkok mágikus vonzerővel ruházták fel az egyébként érdektelen holmikat is, a kód ugyanis egy másik, létezésében megközelíthetetlen világ hírnökeivé avatta őket, egy olyan világévá, ahol a tárgyakat fényes dobozokba és csomagolópapírba, az emberi testeket pedig puha kelmékbe burkolják. Soha, senki nem tudta nekem elmagyarázni, mire is szolgálnak tulajdonképpen ezek a vonalkák az apró számsorral. Beavatottnak számító osztálytársam, akinek szülei rendszeresen a közönséges halandóknak elérhetetlen diplomataboltban vásároltak, csak annyit mondott, hogy a pénztárnál leolvassák a kódot, és abból mindent tudnak. Bizarr módon nekem erről a rabok csuklójára tetovált szám jutott eszembe, amiből visszakereshető az elítélt neve, kora és neme, csakhogy a vonalkód nem a családi suttogásból ismert pokol, hanem a szintén suttogva emlegetett földi mennyország létezéséről adott hírt: a túloldali világéról, amelyben minden van, ahol mindenki szép és boldog, sőt, érthetetlenül fiatal is. Kamaszként legalábbis így képzeltük. Ha ugyanis az utcán különösen jól öltözött és szép embereket láttunk, a felnőttek mindig megjegyezték, hogy ezek biztos nyugatiak.

Robi, az osztálytársam szintén Bécsből kapta azt a kék színű, fényes bőr hokikorit, ami abban a szezonban a Műjégpálya legirigyeltebb profi cuccának számított. (Később a Ferinek is lett.) Attól fogva minden délután kijárt a jégre, hogy tegyen egy-két kört a kibontott hajjal vihorászó fehér cipős lányok és a csehszlovák hokikoris, irigykedő fiúk között.

Karácsonyra én is kaptam egy új pár korit a szüleimtől, akiket csak nagy nehezen tudtam lebeszélni a nőiesnek gondolt, kismamacipőre emlékeztető műkorcsolyáról, és akik hosszú alkudozás után mégiscsak megvették nekem a sportbizományiban a szerintük ormótlan fekete-fehér Alpinát. Én ugyanis nem nőies akartam lenni, hanem vagány: tulajdonképpen az egész korizással Robinak akartam imponálni, ahogyan neki szóltak a farmeromra golyóstollal felírt szövegek is, és ahogy miatta böktem át egyszer délutáni magányomban a fürdőszobatükör előtt tűvel a fülcimpámat. Szánalmasan festhettem a kisebesedett lyukban fityegő biztosítótűvel, de tudtam, hogy Robi nem szereti a nőcis csajokat, ezért próbáltam a lehető legvadabb ötletekkel felhívni magamra a figyelmet. Sajnos a jégre csak szombatonként járhattam, a közbeeső napokon csak a rövid, szüneti beszélgetések alatt kápráztathattam el a fekete körömlakkal és pandaszerűen árnyékolt szemeimmel.

Kathy bő két héttel később jött meg, mint azt eredetileg ígérte. Mondták, Szegeden élő rokonait látogatta meg, akikkel eleddig sohasem találkozott, de akik visszavárták még a nálunk töltött két hét után, hogy megismertessék a család falun élő tagjaival is.

– Biztos jól elbeszélgettek – vihogtunk a folyosón: disznótor, halászlé, palacsinta, Jimmy Carter. A téli verőfény helyett szakadt az eső. Az amerikai kislány piros, steppelt kabátban érkezett. Mindene piros volt, még a gurulós bőröndje is, a haja pedig, amelyet a fényképen barnának láttam, vakító szőkén bukott elő az autóban levett kötött sapka alól. Begyakorolt mondataimmal nem volt mód előrukkolni, a szakadó esőben ugyanis gyorsan ki kellett pakolnunk az autóból, a házba lépve pedig megdöbbenve tapasztaltam, hogy anyám nem veteti le vele a sártól csöpögő cipőt. Eddig egyetlenegyszer tapasztaltam csak, hogy a családi szabályok nem mindenkor és nem mindenkire érvényesek, akkor tudniillik, amikor leendő gimnáziumi osztályfőnöknőnk még a tanév megkezdése előtt fölkereste családunkat, és anyám nevetgélve tessékelte be a zuhogó esőből. Kathy is megkérdezte az edzőcipőre mutatva, hogy levegye-e, de anyám kedvesen rázta a fejét, miközben én zokniban toporogtam, hogy végre vállfára tehessem a steppelt, piros kabátot. Kathy tehát szőke volt, és rettenetes fogszabályzót viselt. Anyám már a levest merte, mire végre összeraktam magamban az angol mondatot, és hangosan meg mertem kérdezni, mióta ilyen világos a haja. Nem értette, amit mondok. A tányér fölött felém fordította hamvas, pici kis anyajegyekkel pöttyözött arcát, és érdeklődve mosolygott. Még egyszer el kellett ismételnem a kérdést. Megint nem értette. Ha akkor a szüleim nem bámulnak feszülten, ha apám arcára nem ült volna ki a villámgyors fejszámolás minden lépése, ha nem tudtam volna, hogy azt mérlegeli, mennyibe is került idáig a négyévi különóra angolból, ha anyám zavart mosolyából nem az sugárzott volna vissza apámra, hogy ő, ugye, ezt előre megmondta, akkor bizonyosan a hajamra kezdek mutogatni, így viszont feladtam a dolgot, végül is tökmindegy, mióta szőke, felőlem kopasz is lehetne.

Néztem a levesben tekergődző tésztákat, és azt latolgattam, benne van-e a fogszabályzó a szótárban. Kathy még egy ideig szemezett a tálból sárgán meredő tyúklábbal, amiről anyám többször is megkérdezte, hogy kéri-e, aztán elmutogatta a szüleimnek, hogy aludni szeretne. Mivel az előbb beégtem a kérdésemmel, most már tolmácsként se fordult hozzám, csak akkor tiltakozott, amikor a piros bőröndöt felvonszoltam a szobájába. Vagyis az én szobámba, ahol tegnap rendet kellett tennem. Kathy elismerően nézett körbe, a szüleim legalábbis azt szűrték le a szüntelen ó-k és thanks-ekből, hogy nagyon tetszik neki a hely. Még mindig rajta volt az edzőcipő.

Reggel nem volt szabad zajt csapni, mert az amerikai kislány aludt. Anyám odáig ragadtatta magát, hogy azt kérte, halkan húzzam le a vécét. Mondtam, hogy halkan nem tudom, úgyhogy vagy lehúzom, és akkor felébred és megissza a reggeli kakaóját, vagy egyáltalán nem húzom le, és akkor tíz óra tájt szembesülnie kell majd az üres házban azzal a rettenetes ténnyel, hogy a magyar ember reggel szarni szokott. Anyám közönségesnek és undoknak minősítette a megjegyzésemet, aztán megkérdezte, hogy szerintem ne tejeskávét csináljon-e a lánynak, mire mondtam, hogy de, mind a kettőt, meg tartalékba teát is, de talán fel kéne hívni interurbán a szüleit, mielőtt fölébred, és megérdeklődni, hogy mit szeret a legeslegjobban. Anyám ezt már nem bírta tovább, és kiordított a konyhából, hogy ők tulajdonképpen áldozatot hoznak, Kathy igazából az én vendégem. Visszaszóltam, hogy ez azért hangosabbra sikerült, mint a vécélehúzás. Ezzel meg is érkeztünk a mindkettőnk számára ismerős terepre. Innentől tudtuk a végszavakat, ismételtük a mindennapi ingerült párbeszédet, amelyek kiszámítható fordulatai a hálátlan vagy, csakis a te érdekedben, tudomást sem veszel róla, és úgy élsz itt, mint egy albérlő kulcsmondatok köré szerveződtek. Sapka nélkül indultam el otthonról, és amikor látótávolságon kívül kerültem, azonnal feltekertem a farmeromat, a belső felén, a hajtókán voltak olvashatók ugyanis azok a golyóstollas feliratok, amelyek ellen anyám olyannyira tiltakozott. Fogalma sincs, mi van belül, fogalmaztam meg magamra is vonatkoztatva a dolgot, egyáltalán nem gondolva végig, hogy anyám kifordítva mossa a nadrágokat. A farmert is.

Robi reggel elkésett az első óráról, úgyhogy csak a nagyszünetben tudtunk rendesen beszélgetni. Elképedve hallgatta a kis steppelt kabátos majomról szóló előadást, amelyben Kathyt buta arcú kis fogszabályzós patkánynak festettem le, nyafogó hanggal és szemüveggel fejelve meg a leírást.

A hét minden napján újabb adalékokkal szolgáltam az amerikai kislány hülyeségéről, iskola után meg rohantam haza, mert félt a kutyánktól, aki emiatt egy szűk kifutóba volt zárva, úgyhogy délután mindig el kellett vinnem sétálni. Robi csak a villamosmegállóig kísért, sietett a jégpályára, de addig nagyokat röhögtünk azon, hogy Kathy hogy ejti Duran-Duran-t, és hogy beakadnak a salátadarabok a fogszabályzójába.

Dzsán-Dzsán.

Komolyan. Így, hogy Dzsán-Dzsán.

Nem eszik húst.

Mindent lefényképez. Még a buszvégállomást is.

Reggel langyos tejet iszik, le kell szedni a bőrét.

És egy fehér macival alszik!

Ezt már a villamosról kiabáltam Robi után, aztán figyeltem a hátát, ahogy a vállára akasztott kék korcsolyákkal távolodik. Milyen széles a válla.

Szombaton verőfényes, szikrázó téli napra ébredtünk, éppen olyanra, amilyenre Kathy érkezését terveztem eredetileg. Anyám megkérdezte, nem viszem-e ki az amerikai kislányt a jégpályára. Olyan szép az a Liget.

– Nincs is korija – vágtam rá.

– Nem baj, majd béreltek.

Apám sietett a segítségemre azzal, hogy az ciki, szerinte Kathy nem fog fölvenni egy olyan cipőt, amibe mindenki belebújik, de – jutott eszébe rögtön – szedjem csak elő a szekrényből az én két évvel ezelőtti fehér műkorimat, hátha az jó neki.

– Nem lesz jó – mondtam.

Jó lett.

Kathy vastag fehér pulóverben és fehér, kötött sapkában jött, amit aztán az első kör után levett, és kimelegedve rázta a haját. Egész jól megy neki, gondoltam. Jobb lett volna, ha nem vagy alig tud korizni, könnyebb lett volna szabadkozva ráböknöm egy csetlő-botló kislányra, vonogatva a vállamat, hogy mit lehet tenni, muszáj volt magammal hoznom. Mint egy hülye kistestvért. Robi vett nekünk teát, aztán hátrafelé koszorúzva eltűnt a tömegben, hogy fél perccel később szikrázva fékezzen Kathy mögött. Egyszer-kétszer bemutatta még ezt a fékezős trükköt, aztán előadta, hogy kell hátrafelé menni. Kathy elesett, fölsegítette. Megfogta a kezét, és maga után húzta befelé, oda, ahol egy elkerített kis körben cikáztak az igazi menők.

– Elmegyek kajáért – kiabáltam utánuk, és csak mikor sorra kerültem, vettem észre, hogy nincs is nálam pénz, beadtam a pénztárcát a ruhatárba a táskákkal együtt.

Kicsit még tébláboltam, elmentem vécére, de sorban állás közben is folyton a fényes kék korit lestem. Nem voltak sehol.

– Na mi az, nem hoztál?

A pálya túloldalán ültek egy kispadon.

– Hány napig maradsz, kérdezte Robi, és tagolt hangsúlyozásból tudni lehetett, hogy többedszerre kérdi, csak Kathy nem érti. Erre orkánkesztyűs ujjával egy kerek napocskát rajzolt a jég fehér porába, utána meg egy kérdőjelet.

– How many days?

– Holnap megy el – feleltem. – Úgyhogy este csomagolnia kell. A hangommal fel lehetett volna kockázni a jeget.

 Kathy nem jött velem a ruhatárba, hanem Robival maradt, és amikor közeledtem a teázóhoz, láttam, amint Robi épp visszaad egy tollat a kiszolgáló fiúnak, aztán Kathy kezébe nyomja a cédulát, nyilván a címével. „How many days?” A barom.

Hazafelé nem szóltunk a buszon egy szót sem. Kathy elaludt, úgy kellett felrázni.

Korán lefeküdt, elvonult a fehér macijával.

– Biztos elfáradt. Beszélgettetek sokat? – kérdezte anyám, aki nagyon elégedett volt, hogy ilyen szépen haladok az angollal, és biztos volt benne, hogy a következő héten még sokat fogok tanulni, mert ez a titka, csak így lehet, ráadásul milyen kedves és szerény ez a kislány. Be ne szarjak. Este leszedtem a fekete körömlakkot, de nem jött le teljesen, oldalt valahogy beült a köröm széleibe, olyan volt, mintha földet túrtam volna. Pedig elfogyott egy fél üveg aceton.

Másnap Robi már háromnegyed nyolcra beért, de hozzám se szólt, kiment a fiúvécébe cigizni. A nagyszünetben se jött oda, az utána következő két történelemóra között pedig a tanárnő sose tartott szünetet, így tudtam, hogy aznap már nem fogunk beszélni.

A nő egyébként az osztályfőnökünk volt. Nagy, tésztatestű, negyvenes családanya, akinek érdektelen és széles arcában csak a szokatlanul ritkán ülő fogak voltak képesek legalább rövid időre lekötni a figyelmemet. Nagyon öregnek tűnt, végtelen lassan, hangsúlyok és szünet nélkül beszélt, semmitmondó vázlatpontokban össegezve az elmondottakat.

Kezdettől meg akart bennünket nyerni, de közvetlennek szánt gesztusait inkább modorosnak éreztük. Ezt is utáltam, ahogy felült az első padra, cipős lábát a támlának támasztva. Ma véletlenül nem hozott magával könyvet. Az enyémet kérte el, én ültem hozzá a legközelebb. Barna kreppharisnyát viselt, ettől még dagadtabbnak tűnt a vádlija, a szőrök pedig a vastag anyagon is átütöttek. Legalább borotválná le. Én is le szoktam, pedig nekem nem ennyire szőrös. Ezen tűnődtem, amikor hirtelen eszembe jutottak a könyvembe rajzolt mondatok.

Gyakran írtam titkos üzeneteket a lapok aljára. Megnyújtottam a betűket, annyira, hogy szinte pálcikává torzultak, így a leírt szó úgy festett, mintha pár egymás mellett futó csík lenne csak. Ha pedig a betűk szárát meg is vastagítottam, a titkos felirat olyan lett, mint egy vonalkód: ahhoz, hogy kibetűzd, más szögből kellett nézned. Ha megdöntötted a könyvet, és úgy tartottad, ahogyan egyébként olvasás közben soha, a rövidüléstől olvashatóvá vált a felirat. Nagy munka volt egy-egy ilyet elkészíteni, időnként úgy belefelejtkeztem a húzogatásba, hogy észre se vettem, ha szólítottak.

Az óra most is iszonyú lassan telt, egyetlenegyszer neszeltem csak fel a géprombolók szóra: úgy látszik, összefoglalót tart, gondoltam.

Amikor legközelebb felocsúdtam, érzékeltem, hogy valami szokatlan történik. Az osztály csendben figyelt, a tanárnő pedig laposan, szinte vízszintesen tartotta a szeme előtt a könyvemet.

– Jé, de érdekes.

Ide-oda billegtette, hunyorgatott.

Az osztály várakozva figyelt, ő pedig úgy érezhette, nem szabad kihagynia ezt a véletlenül adódott lehetőséget, át kell lépnie azt a láthatatlan határt, amelyet – sejtette azért – soha tanár át nem léphet, és ha ez az ára a soha meg nem ízlelt cinkosságnak, akkor ám legyen, egy lelket beáldozhat a többi huszonnyolc rokonszenvéért. Egy pillanatra se nézett rám, ez hozzátartozott a játékhoz.

 – Jé, de érdekes – ismételte meg. – Valami ide van írva.

Rövid hatásszünet.

Innen már nem visszakozhatott, megdöntötte a könyvet, és felolvasta.

Tudtam, mi következik, az időrendi táblázatnál volt nyitva.

– Szeretlek, édes Robi.

Mozdulatlanul, levegővétel nélkül ültem, még a papírzsepit se mertem elővenni, nehogy a felkavarodó és megnyíló levegő terében láthatóvá legyen megsemmisült, védtelen testem. Ott ültem ugyan, de csak mint egy báb, egy saját életében szerepet gyakoroló statiszta, akire ezúttal tökéletesen igaz volt a tanárnő oly gyakran emlegetett kifogása: nem vagy jelen. Az osztály nem röhögött, mert a tizenhat éves testekből összeálló tömeg tudott ugyan kegyetlen, tudott igazságtalan és megsemmisítően gúnyos is lenni, de az árulást nem szerette, ahogyan nem szerette a gyávaságot sem. A tanárnő pedig félt. Félt a saját csúnyaságától, és félt tőlünk, kamaszoktól: attól, hogy nem fogadjuk el őt.

 Csöngetéskor vettem először levegőt, addig úgy tűnt, a mellkasomban rekedt lélegzet gonosz, fülledt gázai megtöltik az agyamat is, kegyetlen és keserű képek kavargásával csillapítva a pulzusomat. Láttam őt szétroncsolt arccal, betegen, tolókocsiban, de kapkodó képzeletem nem talált rá arra az egyetlen enyhülést adó jelenetre, amelyben eleve adott szerepeink megcserélődhettek volna.

A tanárnő, aki soha nem szokott ilyenkor szünetet tartani, feltápászkodott a padról, a könyvemet lezseren visszadobta a füzet mellé.

– Le kell szaladnom egy percre a tanáriba, ne menjetek ki. Jövök vissza.

Gyorsan kellett döntenem, olyan gyorsan, hogy át se gondolhattam részleteiben a tervemet.

Utánaszóltam a folyosón.

– Tanárnő! Beszélnem kell… a … tanárnővel.

Közömbös arccal fordult meg, csak a szemében, a vaksi, szürkés kis szemében bujkált valami beazonosíthatatlan, leginkább kárörömre emlékeztető fény.

– Sürgős? Máskor nem ér rá?

Nem engedhettem szabadjára az indulataimat, minden azon múlt, meg tudom-e ütni azt a félhangot, ami most megállítja. Nem mutatkozhattam se túl riadtnak, se fenyegetőnek.

– A szüleim…jönnek majd…beszélni a tanárnővel… a kórházról…

Meglepődött, másra készült. Ez az. Belelendültem.

– A tanárnőnek… már akartam beszélni róla, hogy megjöttek a leletek…

Többen kikukkantottak az osztályból, és látták, amint ott állunk egymással szemben a folyosón. Zavarba hozta a helyzet, úgy festhetett, mintha számon kérném az előbbi tréfát.

– Gyere le a tanáriba – mondta.

Útközben már formálódtak bennem a mondatok, és a lépcsőn – a karizmatikus, nagy színésztehetségek ismerik ezt – váratlanul megbotlottam, verejtékezni kezdtem, az arcom pedig kipirult.

A tanári szoba dohányzóknak elkülönített sarkában ültünk le: kelletlenül, kötelességtudó kíváncsisággal fordult felém, miközben – láttam – az órájára pillantott.

Úgy fogtam bele, mint akire semleges, hivatalos üzenetet bíztak, amelyet ideje továbbadnia. Se a hangsúlyaim, se az arcom nem árult el semmiféle érzelmet. Azt is tudtam, hogy mondandómat nem szabad bő lére eresztenem, hogy az esetleges részletek kérdéseket szülhetnek, a kérdések pedig még rövid távon is veszélyesek, hiszen sejtettem, hogy úgyis csak néhány órányi szenvedéssel vehetek elégtételt azért az egy, megmásíthatatlan percért.

– Mostanában… olyan fáradtnak éreztem magam. – Ez úgy hangzott, mint egy vallomás.

– Biztos a tanárnő is… észrevette.

– És?

– És anyukámék elvittek orvoshoz… és kiderült, …szóval… most kaptuk meg a leleteket, és kiderült, hogy – itt szemérmes, rövid hatásszünetet tartottam –, kiderült, hogy leukémiás vagyok.

A tanárnő ijesztően elsápadt. Moccanatlan hallgatását kihasználva még elmondtam, hogy valószínűleg hosszabb kórházi kezelésnek nézek elébe, hogy tulajdonképpen most sem érzem túl jól magam, és igazából a szüleim nem is akarták, hogy a héten még iskolába jöjjek, mert a kezelés előtt nagyon ki kell pihennem magam, és sok vitamint kell ennem, de én be akartam jönni, tudja mi miatt, itt jelentőségteljesen felnéztem rá, szóval hogy én most egy ideig hiányozni fogok, és a tanárnő is nekem, de… Alig tudtam leállítani magam.

Hozzá szerettem volna még tenni, hogy mi legyen, ha véletlenül meg találnék halni, de ösztönös arányérzékkel inkább csak sejteni engedtem, hogy a végkifejlet lehetőségei között bizony ez is szerepel, méghozzá nem kis eséllyel. Közben valóban hevesen izzadtam, sőt, valamiért a szemem is könnyezni kezdett, ami ugye, a leukémia egyik nyilvánvaló tünete. Mivel soha nem volt még alkalmunk ilyen személyes, mondhatni intim beszélgetésre, s az együtt töltött csaknem két év során sose volt oka rá, hogy kétségbe vonja a szavaimat, képtelen volt bármi értelmeset válaszolni. Együttérzőnek szánt tekintetén átütött valami bosszús türelmetlenség, mintha azt mondta volna a szeme: már csak ez hiányzott.

– Nem… akarnál most ... hazamenni? – kérdezte elváltozott hangon.

Ültem mozdulatlanul, mint akinek valójában már arra sincs ereje, hogy felálljon innen, mint aki utolsó energiatartalékait élte fel az elmúlt órák alatt.

Megkérdezte, hogy elkísérjen-e valaki, és megígérte, hogy mihamarabb beszél a szüleimmel, addig is biztosított róla, hogy nem kell aggódnom a lemaradás miatt, és többször is elmondta, hogy én most semmi mással ne törődjek, kizárólag az egészségemmel, és közben annyira belelendült, hogy még a kezemet is megszorongatta, mint egy betegébe bátorságot öntő doktor néni. Ettől aztán hirtelen zavarba jött, és felállt.

Rég becsöngettek, mire visszaértünk az osztályba. Amíg a táskám pakoltam, éreztem a hátamon a többiek zavart, értetlen tekintetét. A tanárnő közben elkezdte az órát, és amikor kiléptem a teremből, betegségtől fátyolos tekintetem még egyszer, talán utoljára hordozva végig az osztályon, sokatmondó pillantással köszöntem el tőle.

– Vigyázz magadra – szólt utánam, én pedig becsuktam magam mögött az ajtót, és úgy vánszorogtam, mint akinek tényleg nincs jártányi ereje se.

Az alagsorba mentem, egyenesen az öltözőszekrényekhez. Robié a legszélén volt: a bádogszekrény és a fal közti ficakban tartotta a korit és a hokiütőt, máshol nem is fértek volna el. A szekrénye tele volt pakolva minden szarral, lemezek és anorák a polcon, alul a tornacucc. Felvettem a kabátomat, sapkámat, felhúztam a kesztyűt. Aztán vállamra kanyarítottam a kék korcsolyát, és kivettem az ütőt. Az udvaron keresztül, a hátsó kapun mentem ki, féltem ugyanis, hogy ha a főbejáraton át lépek az utcára, akkor a teremből megláthat. A tanárnő ritkán járkált óra közben, de most tartottam tőle, hogy utánam néz.

A sarokig a biztonság kedvéért vánszorogtam, a villamoson viszont már úgy támasztottam magam mellé a hokiütőt, mint valami dárdát. A két kori a fűzőjével volt összekötve, a Körtérig alig tudtam kicsomózni, be is szakadt a körmöm. Így meghúzni, a hülye. Tetszett, hogy az utasok azt képzelhetik, a jégre megyek. Törékeny, leukémiás kislány hokifelszereléssel.

Az egyik cipőt a Villányi úton dobtam ki egy fémkonténerbe, a másikat a Karinthy Frigyes utca végéig cipeltem, ott hajítottam egy kukába. Az ütőt képtelenség lett volna kettétörni. Fogtam, és betámasztottam egy kapualjba: jó lesz még valakinek.

Reméltem, hogy Kathy nem lesz otthon. Azt szerettem volna, hogy soha többé ne kelljen találkoznom vele, hogy hajnalban és titokban, búcsú nélkül vigyék el, mint az előző kutyánkat, hogy hírét se kelljen hallanom, hogy úgy törölhessem ki az emlékezetemből, mintha sose lett volna.

Ahogy a kertkaput nyitottam, már megéreztem, hogy nincs ott. Valahogy másképp ugatott a kutya.

Farkcsóválva, boldogan rontott a kifutó kerítésének: várta a sétát. Odaléptem, mint aki ki akarja engedni, aztán az utolsó pillanatban visszazártam a kiskaput, és hátat fordítottam neki. Láttam, hogy be van fagyva a vize. Vadul, csaholva ugrott a dróthálónak: azt hitte, ez valami új játék. Amikor behúztam magam mögött a bejárati ajtót, akkor rájött, hogy becsaptam, hogy valamiért nem megyünk sétálni, hogy ott marad bezárva a kétszer kétméteres kifutóban.

Megmelegítettem az ebédet, tányérra tettem, aztán az egészet a vécébe kotortam, a villát és a tányért pedig betettem a mosogatóba. Utánadobtam egy összegyűrt szalvétát is.

Ruhástul végigfeküdtem a kanapén, és koncentráltam. Figyeltem, ahogy sejtenként, fokról fokra fehéredik el a vérem, mert úgy képzeltem, hogy a leukémia az valami ilyesmi, olyan érzés, mintha belülről sápadna el az ember, apránként, alattomosan, visszafordíthatatlanul.

Behallatszott kintről a kutya egyenletes, éles vonítása és a zörgés, ahogy a vizestálat tologatja. Arra gondoltam, hogy ha most felvágnám az ereimet, a csuklómból sűrű, fehér folyadék csöpögne végtelen lassúsággal a szőnyegre, és úgy alvadna bőrösre estig, mint a langyos tej.

Részlet a Vonalkód c. Novelláskötetből
Magvető Kiadó, 2006.

Forrás: Beszélő