- Nagyon derék ember ez a maga férje - mondta Annus néni és rám sandított. Kopogtak a zöldbabból levágott darabok a vájdlingban.
- Igen, nagyon rendes. Kár, hogy nem az én férjem, hanem valaki másé.
Annus néni nem mert válaszolni, föl se nézett. Egyre hegyesebb darabkákat metélt, végre elfogyott az összes. Zoltán hamarosan befutott, együtt rakták fel főni a savanyú-bablevest.
Hát akkor Isten áldja magukat, mondta a néni, és betette maga után az ajtót. Amikor másnap Pestre hazamenet kikanyarodtunk az udvarból, tudtuk, hogy az összes házból bámulnak bennünket. A kocsi hátán éreztük a kandi tekinteteket egész a műútig. A Pestiek. Azoknak a gyüttmenteknek a barátai.
Harmadszorra vagy negyedszerre voltunk lent a kis házban, amikor a szomszédasszony megint szóba merte hozni ezt a dolgot, vagyis ezt az istentelenséget, ahogy ő nevezte. - Persze maguk tudják - tette hozzá gyorsan -, de azért nem jól van ez így. Pogány egy dolog.
Megnyugtattam, hogy Zoltán egy éve elvált, és hogy össze fogunk házasodni, sőt, lesznek majd szép gyerekeink is. Hogy csak vicceltem a múltkor. Erre kicsit megenyhült:
- Hülye vicceik vannak maguknak mind - ingatta a fejét sokatmondóan, aztán hozott át egy köcsög gyanús színű aludttejet. Másnap reggel pedig még azt is megmutatta, hogyan kell megfejni a kecskét.
- Így, e.
Nem igazán ment a dolog, és mikor szerda hajnalban ismét bekopogott, hogy menjünk ki a türelmetlenül mekegő Micihez, akkor Zoltán előbotorkált alsógatyában, átölelte a meglepett öregasszony vállát és kikormányozta a verandára:
- Annus néni, mi mostan itt pihenünk, vagy mi a faszom. Reggel hat óra van. - És behúzta mögötte szúnyoghálót.
A kecske nappal az utca felőli oldalon volt kikötve, nem messze a garázstól, amelynek tetejét Editék egy szintbe hozták a kerttel és bevetették fűvel. Ha nem épp a fa körül legelt, kiállt erre a magaslati pontra, és innen pásztázta az egyébként elég eseménytelen, földes utcát. Annus nénit hét végén nem is láttuk, illetve én a boltból kilépve egyszer a hátát, biciklivel kacsázott az alsó út felé. Micit ellátta, a ház körül meg rendet tartottunk, esténként fellocsoltuk a poros udvart és kiültünk a fülsüketítő tücsökszóba.
A nyár vége fele járt, a forró délutánokat hűvös éjszakák és borzongató reggelek követték, csupa harmat volt a fű, amikor a korai derengésben kibotorkáltam a budiba. A házban ugyanis nem volt vécé, a meleg víz pedig folyton kifogyott, de nekünk így is maga volt a Paradicsom.
Minden hajnalban szerelmeskedtünk, aztán aludtunk tízig: ébredéskor már besütött a nap, világított a kis vaksi tükör a szemközti falon. Most azonban még ködös, hűvös hajnal volt kint, amikor félálomban meghallottam, hogy valaki a bejárathoz trappol, és türelmetlenül zörög az üvegen. Zoltán azonnal kiugrott az ágyból, mint egy rajtakapott szerető: a szobaajtót behúzta maga mögött.
A konyhában Annus néni lármázott:
- Jaj Istenem, gyüjjön mán gyorsan, jaj Istenem, öngyilkos lett a Mici!
Felkaptam a melegítőt és szaladtam utánuk papucsban. A kecske a garázsajtó előtt himbálódzott. Elment a lelátóhely pereméig, aztán valami titokzatos hajnali sugallatnak engedve levetette magát a mélybe, a kötél végét azonban tartotta a fa, úgyhogy most ott lógott felakasztva, minek következtében nemcsak hogy nem lehetett megfejni, hanem félig meg is döglött.
- Bazdmeg - mondta Zoltán, és nekiveselkedett, hogy fölemelje. Én is odaléptem és hátulról tartottam, ketten próbáltuk feltuszkolni a garázs tetejére, de reménytelennek tűnt. Amikor Zoltán leengedte, rándult egyet a kötél, és ismét megszorult a nyakán.
- Tartsad már - kiáltott rám, de attól féltem, hogy Mici a maradék erejével esetleg megrúg vagy megharap, úgyhogy inkább csak biztatóan álltam mellette, kissé alányúlva a fenekénél. Annus néni végre észhez tért és odajött segíteni, miközben azt magyarázta, hogy legalább alája köllene tolni egy hokedlit. Zoltán bement a házba, és nemsokára egy kisbaltával jött vissza.
- Vigyázat!
Olyan lendülettel emelte a karját, hogy először azt hittem, agyon akarja csapni szegény Micit, de aztán rájöttem, hogy a vastag kötelet szeretné elvágni. Nem volt könnyű, így végén a kecskével: az ütésektől
állandóan elmozdult, a balta viszont kicsi kis szilánkokat hasított ki a mögötte levő ajtóból, úgyhogy jó nagy darabon lejött a festék.
- Szétkúrod a garázsajtót.
Zoltán abbahagyta a csapkodást és úgy nézett rám, mintha most az én fejembe akarná belevágni a baltát. A kecske szája nyitva volt, látszott, hogy nem sokáig bírja már.
Annus néni fölfele bökött a fejével:
- Talán felülről köllene.
Mind a ketten körbementünk, és amíg az öregasszony úgy-ahogy tartotta a végét járó Micit, addig Zoltán - széthasogatva a kilógó kátránypapírt is - végre elvágta a tető szélén a kötelet.
A kecske nagy puffanással ért az utcára, és ott is maradt fekve.
Hárman guggoltunk mellé, élesztgettük, dörzsölgettük, aztán egy paplanhuzaton bevonszoltuk az udvarra.
Annus néni tíz körül ment el, azzal a biztató hírrel, hogy Mici ivott egy-két kortyot, és hagyta magát megfejni.
- Úgy látszik, túl van a traumán - mondtam Zoltánnak, miközben kitöltöttem a kávét. Editék receptkönyveit lapozgatta, most épp a Délszláv konyha remekeiben olvasott valamit. Fokhagyma, bazsalikom. Elsápadtam, leeresztettem a kannát.
- Te meg akarod enni a Micit?!
- Úgyse fog az már soha rendbe jönni - mondta és lapozott.
El nem tudtam volna képzelni, hogy feltrancsírozzunk egy állatot, ráadásul a kecske valamiképpen Editék családjához tartozott, így kicsit olyannak tűnt a dolog, mintha a vidéki nyaralás alatt elfogyasztottuk volna az egyik rokonukat. Bementem mosogatni, gondoltam, ha végzek, kimegyek kicsit a kecskéhez. Zoltán megérezhette, hogy mennyire haragszom, mert egy idő után kijött utánam a konyhába. Éppen a szemeteseket mostam. Az üveget, papírt, fémet külön kellett tartani, egy másik, nagyobb edénybe pedig a szerves hulladékot gyűjtöttük, mert Editék komposztáltak.
- A végén úgyis egybeöntik az egész szart - tolta arrébb lábbal a száradó vödröket.
Szorosan a hátam mögé állt, simogatni kezdte a mellem.
- Ne - mondtam megmerevedve -, tiszta dzsuva a kezem. - Fel is mutattam, belepuszilt a tenyerembe.
A kredenc két ajtaja közti vájatban megülepedett a konyhai gőzök kosza, erre a kis ragacsos csíkra szállt most le egy darázs közvetlen az arcunk előtt. Kicsi csápjaival keresgélt, izgatottan mozgatta a potrohát. Édes lehetett az a csík, tele ezer régi nyár aromájával és beszáradt üzenetével. Zoltán nem mozdult, hirtelen engedett a szoros ölelés, de még mindig mögöttem állt.
- Most figyelj!
Egy villámgyors mozdulattal kihajtotta a jobb oldali kredencajtót: a darázs szétkenődött a résben. Első pillanatban fel se fogtam, mit csinált, aztán undorodva léptem oldalra. Utánam nyúlt, de kirántottam a karomat, felkaptam a négy vödröt és kivittem őket a napra.
Később fogtam a háromlábú széket, amin Annus néni fejésnél ülni szokott, és betelepedtem az árnyékba a kecske mellé: úgy látszott, alszik, de a résnyire nyitott rózsaszín szemhéj alatt nyugtalanul mozgott a szemgolyója.
Zoltán kijött a verandáról a kertbe, a locsolócsővel kezdett foglalatoskodni, eresztett egy helyen. Zörgött, járkált, nem szólt hozzám, mintha ott se lennék. Egy idő után, hátra se fordulva a széken, megkérdeztem:
- Ezt meg miért kellett?
Rögtön odalépett és belecsókolt a nyakamba.
- Ez volt a sorsa, úgyse élt volna sokáig.
Lejjebb nyúlt, belemarkolt a hasamba.
- Kövér vagyok - mondtam. - Engem is levágsz, mint a Micit?
- Dehogy vagy kövér, csak úgy ülsz. Darázsderekad van! - búgta a nyakamba és felnevetett.
- Hülye - mondtam békülékenyen. Néztem a vállamon a kezére, mintha egy ismeretlen kezet néznék. Fekete koszcsík volt a körme alatt, a hüvelykujján pedig sebhely, gyerekkorában csípte be a hintaágy. Mindig meg szoktam csókolni ezt a kis félkört, most inkább csak néztem. Szerettem a kezét.
Délután, hazafelé menet remegve izzott a betonút, de nem várhattuk meg az esti enyhülést, mert Zoltánnak volt valami találkozója az irodában. Nem kérdezgettem ilyesmiről, a történeteiben többnyire ismeretlen emberek szerepeltek, nem volt átjárásuk a mi közös életünkbe.
Alacsonyan, kíméletlenül tűzött a nap. Alig jártak az utakon, többnyire traktorok és kisteherautók kanyarodtak ki a megsárgult földekről, időnként jött csak egy-egy személyautó. Az első kisvárost elhagyva aztán kicsit megélénkült a forgalom. Zoltán tekergette a rádió gombját, majd kikapcsolta.
- Nagyon hallgatsz - nézett rám.
- Álmos vagyok.
- Mi bajod van?
- Semmi.
- De.
Kanyar következett, és csak annyit érzékeltem, hogy a záróvonalat átlépve hirtelen átkerülünk a másik oldalra. Rálépett a gázra, hirtelen felgyorsultunk.
- Hagyd ezt abba!
- Mit?
- Hagyd abba!
- Félsz?
Üresen izzott a fáktól szegélyezett út, semmi nem jött szembe, de a távolban újabb kanyar következett. Még jobban felgyorsított.
- Hagyd abba! - üvöltöttem és elkaptam a kezét, de nem engedte visszahúzni a kocsit. Mosolygott.
- Mondd, hogy szeretsz.
- Szeretlek. Hülye fasz.
Visszatértünk a saját sávunkba. Két másodperccel utána vágódott ki a takarásból egy kocsi.
- Te elmebeteg vagy! Nem vagy normális! Nem vagy normális, nem vagy normális! - ismételgettem a sírás felpörgő ritmusára. Kivett a kesztyűtartóból egy csomag papírzsepit, fél kézzel előcibált egyet.
- Ne sírj már, látod, hogy nem lett semmi.
Öt év alatt, kiszámoltam, tizenháromszor voltunk lent a házban. A baleset után Mici rövidebb kötelet kapott, Annus néni pedig a rákövetkező évben bélrákot. Edit hordta át kocsival a szomszéd községbeli táltoshoz, mert nem volt hajlandó szedni az orvos által felírt gyógyszereket. Tavaly halt meg: a lánya mesélte, hogy az utolsó héten még hálóingben kiment a teraszra leszedni a száraz fejeket a muskátliról, miközben szidta a vejét, hogy tönkreteszi neki a szőlőt. Közben a faluban bevezették a szelektív szemétgyűjtést és a gázt, Editék pedig hozzáépítettek egy kis szobát a hátsó fronthoz. Ez lett a leghűvösebb hely, Zoltán itt szeretett délután heverészni, esténként meg itt dolgozott egy kis asztalra tett laptopon, sőt, időnként itt is aludt. Azt mondta, különös aurája van a helynek, itt születnek a legjobb gondolatai.
Május végén én mondtam neki, hogy hívja fel a barátainkat és menjen le egy kicsit. Mostanában ritkábban találkoztunk Editékkel: a szilvesztert szokás szerint együtt töltöttük, de Pesten alig-alig láttuk egymást, azt viszont tudtam Annus néni lányától, hogy idén még a szokásos tavaszi nagytakarításra se mentek le.
Becsomagoltam a pólókat és a széldzsekit, és egy törölközőbe bugyolálva tettem melléjük egy szúnyogriasztó villanykörtét, hogy csavarja be az ágy melletti kislámpába, hátha vannak már szúnyogok.
Hosszú, meleg hét volt, átmenet nélkül köszöntött be a levegőtlen nyár. Péntekre olyan hőség öntötte el a várost, hogy a nyitott ablak mellett felriadtam hajnalban az átizzadt ágyneműben. Fél hat volt. Gondoltam, kimegyek a piacra, hogy mire holnap megjön, legyen otthon minden. Már a kora reggeli napnak is ereje volt, sütötte az utcára lépve a vállamat.
Hazaérve leraktam a kosár paradicsomot, a kígyóuborkával, paprikával és almával tömött szatyrokat a fal mellé, aztán a telefonhoz léptem. Rögtön fölvette, pedig ilyenkor még aludni szokott.
- Olyan rossz volt így nélküled felébredni - dünnyögte a telefonba, mielőtt beleszólhattam volna. Elöntött a melegség, hagytam, hogy folytassa.
- Gyere már vissza, tiszta hülye vagy.
A fal mellett ledőlt az egyik szatyor, kifordult az uborka és az előszoba közepére gurult egy alma. Nem volt erőm lerakni a telefont, pedig pontosan tudtam, hogy le kellene.
- Halló, halló - suttogott tovább. - Edit, ne hülyéskedj már. Itt hagytad a karkötődet is.
Bénultan tartottam a kagylót, miközben az agyam gépiesen rögzítette, hogy a szemben levő erkélyre kilép egy lófarkas, sárga pongyolás nő és kiteszi szellőzni az ágyneműt. Hogy valahol szirénázik egy mentő, hogy a bejárati ajtó üvegének négyszögébe pont úgy lóg be az ecetfa lombja, mintha egy zöld minta lenne díszítésként odafestve.
- Halló, mondj már valamit. Ne haragudj, nem úgy gondoltam.
Végre engedett a görcs, le bírtam tenni a telefont.
A lecsó elég jól sikerült, rizzsel csináltam, mert Zoltán úgy szerette. Aztán körbenéztem a lakásban, mert emlékeztem, hogy volt valahol egy hatalmas, fából készült, gyöngyház berakásos indiai karkötő, amit sose hordtam, és amit egy ideig dísznek használtunk, ki volt téve a fésülködőasztalra, aztán elrámoltuk valamelyik kacatokkal teli dobozba.
Vasárnap reggel meghallottam a lépteit a körfolyosón. Jellegzetes, szinkópás ritmusban járt, sőt, ha nyitva volt az ablak, már a kapu csukódásából tudtam, hogy ő jött meg, mert visszafelé mindig lökött egyet a rácson. Ideért.
Egy ismeretlen ember lépett be a lakásba.
Se szakálla, se bajusza, a haja félcentisre nyírva. Csak a szeme volt a sajátja, az arc többi része, mint egy közeli rokoné, aki majdnem ő, csak fiatalabb és megrendítően idegen.
Sohase láttam őt így azelőtt. Ezerszer meztelenül, de soha a meztelen arcát. Tudtam, hogy a szakállas emberek időnként levágják a szakállukat, de ő soha nem nyúlt hozzá, olykor ollóval igazgatta, de le nem vágta. A nagy előszobai tükörben bámultam, vizsgálgattam ezt az új profilt. Meglepően kerek és csapott, szinte nőies álla volt: ettől valahogy puhábbnak, párnásabbnak tűnt az arca. Ő is a tükörben nézett engem, így beszélgettünk:
- Jól áll - mosolygott a karomra nézve.
- Köszönöm - mondtam, és a nagy, súlyos karkötőre pillantottam, ami inkább emlékeztetett valami ébenfa bilincsre.
Fájdalmasan ismerős hang jött az idegen arcból, úgyhogy gyorsan hátat is fordítottam a tükörnek és beléptem a konyhába. Utánam szólt, szinte évődve:
- Egy utolsó kávét azért még kaphatok?
- Persze.
Letettem elé a kisasztalra, két cukorral, kevés tejjel.
Kavargatta, nézett a csészébe, én meg vizsgálgattam a frissen nyírt haját, a fehér fejbőrét, a füle ívét, a hirtelen lesült arc árnyalatait: a szakáll helyén piros volt a bőr.
- Ezt meg miért kellett? - kérdeztem meg sokára.
- Nem tudom - felelte, és kiitta a maradékot.
- Nem is tudom… - folytatta, és kikanalazta a cukrot az aljáról.
- Jól táncolt. És én szeretek táncolni.

Részlet a Vonalkód c. Novelláskötetből
Magvető Kiadó, 2006.

Forrás: AmaroDrom

Nagymama mindig tudta, hogy milyen idő lesz. Néha ki se jött a kisházból, csak a derekát lapogatta, feküdt a tarkabarka, a környék kukáiból összeguberált párnákon, és nyögdécselt: Gyön a hideg. Volt ott abban a kisházban minden. A magasra tornyozott, narancssárga műszőrmével letakart ágyon vedlett mackók és félkarú babák ültek, az egyiknek hiányzott a szeme, a másoknak valaki golyóstollal sebhelyet rajzolt az arcára. A falak mentén mindenütt kartondobozok álltak, ezekbe nagymama az éjszakai körutakon összeszedett foszlott anyagokat, ágyneműhuzatokat, rongyokat tömte be, egyre nehezebben egyébként, úgyhogy lassanként mindent elborítottak a szanaszét heverő ruhafoszlányok, függönydarabok.

A székeket rég nem lehetett használni, sőt, megtalálni is nehezen, két alaktalan domb jelezte csak, hogy a szoba közepén valaha le lehetett ülni. Egy idő után Sulival egy madzagot feszítettek keresztbe a szobán és erre akasztgatták az újabb szerzeményeket: száradó banánhéjat, mert az szépen csörög. Lopótököt, durcás arcú gömbhalat, újságból kivágott képet ruhacsipesszel felfogatva. És rajzoltak mindenhová. Rajzoltak a falra, rajzoltak a félig üres, guberált füzetekbe, amelyeken ismeretlen tanulók nevei álltak, s melyeknek lapjain olykor kiütött a penész, mert évek óta álltak már valami dohos pincében, arra várva, hogy Suli egyszer telerajzolja őket meztelen nőkkel és pálmafákkal. Nagymama a villanykapcsolók köré is nevető emberfejeket rajzolt, a falra pedig hosszú, virágzó indákat, színes növényeket, majmocskákat, nyelvét kiöltő ördögöt.

Iszonyatos bűz volt a kisházban, többnyire csak aludni húzódtunk be, egyébként valójában a kertben laktunk, amely szinte beláthatatlanul, meredeken futott lefelé a hegyoldalban. Csak az útra ne menjél ki, mondogatta inkább álmatagon, mint szigorúan, mintha ez lett volna a legfőbb veszélyforrás, s ezzel az egy figyelmeztetéssel napokra el is látta volna nagyanyai teendőit: Mer ha kimégy, letöröm a derekad. Arra, hogy napközben mit ettem, vagy miben jártam, esetleg hogy mosakodtam-e, nemigen volt gondja. Őt magát se láttam soha mosakodni: a fején mindig színes kendő volt, a lábán télen-nyáron papucs, bokáját pedig állandóan nagy, varas sebek borították.

Néztem a lábfejét, amikor Sulival az agyaggödröt ásták: hosszú, fekete karmos lábujjai közt bugyogott fel a fakó színű sár. Suli két nap alatt megépítette a kemencét, attól fogva ki tudtuk égetni, amit csináltunk. – Sütni nem lehet benne? – kérdeztem. Nagyanyám ebből valahogy rájöhetett, hogy éhes vagyok, mert állával a kert mélye felé bökött: – Egyé’ mandulát. Meg van szeder.

Suli, az élettársa alig-alig volt ott, néha hetekre eltűnt, aztán mindig hozott egy zsákot, amelynek tartalmát a ház oldalában guggolva szortírozták. Nagymamának anyámon kívül volt egy másik gyereke, aki éhen halt, legalábbis a rokonok így mesélték. Hogy anyámnak állítólag született annak idején egy Rudi nevű kisöccse, aki kétévesen vérhasban halt meg, mert éhségében teleette magát éretlen barackkal.

Sose mertem erre rákérdezni, rettegtem a vérhas szótól és rettegtem nagyanyám időnkénti mániákus dühkitöréseitől is, amikor csapkodva kiabálta bele átkait a hegyoldal visszhangos levegőjébe: Hogy a halál könyökölne ki mindnek a szemin.

Egyszer több napra elment. Eszembe jutott az anyám, akit vagy három hete nem láttam, nyilván valamelyik soros testvéremet ment holtan megszülni, hogy aztán gyorsan el is temesse, és csak a lassan lappadó has emlékeztessen a beígért kisbabára. Vagy apám, aki akkoriban a határszéli falvakat járta a céllövöldével, s aki időként nagy hanggal megérkezett, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnjön megint.

Ültem a kertben a földön, és próbáltam én is beazonosítani a hangyák útvonalát. Nagyanyám és Suli évek óta rajzolták térképeiket a bábokat cipelő hadseregekről, mintha fekete, vonuló csíkokból akarnának jövendölni, mint mások az emberi tenyér rajzolatából vagy a kávézaccból. A térképeket aztán kirajzszögezték a sufni külső falára, ahol ugyan védte őket valamennyire a sárga lemezzel meghosszabbított eresz, mégis hullámosodni kezdtek és színes csíkokat sírtak a beszivárgó esőtől.

Ültem a földön, szedertől fekete talpamat nézegettem, és arra gondoltam, elmegyek a rokonokhoz Újpestre. Tudtam a címüket, csak azt nem, innen fentről hogy kell oda eljutni. A hegyről leérve felszálltam egy villamosra, ami elvitt egy nagy térig. Tudtam, hogy onnan busszal kell tovább menni, csak azt nem tudtam, melyikkel. Mindenkitől azt kérdeztem, hogy az újpesti nagyáruházig hogyan kell eljutni, mert az áruháztól már tudtam az utat az azóta lebontott telepig, ahol csupa földszintes ház sorakozott, s ahol a földes udvarokon mindenütt négy-öt család ruhái száradtak. Hosszú ház volt ez is, az udvaron egy kerék nélküli vajszínű roncs Lada állt, a legutolsó ajtóra pedig egy törött tábla volt akasztva, “köpködni tilos.” Itt kellett kopogni. Későre járt már, mire odaértem, a buszvégállomáson én voltam az egyetlen leszálló. Nagyon nagy volt odabent a füst, legalább tíz ember szorongott a terített asztal körül.

A Sanyinak a lánya – mondta egy nő, aki kifurakodott értem a széktámlák mögött és hátra kísért. Férfiak énekeltek nagy hangon, az egyiknek az volt az öklére tetoválva, hogy Erzsi. Váratlanul rám nézett és beüvöltött a füstbe: – Most azt, hogy “Az én jó apámnál nincs jobb a világom". Belekezdett, a nő meg a tarkómnál fogva hátrakormányzott a konyhába, és megkérdezte: – Ettél?

Rágtam a csirkecombot, hallgattam az éneklést. Időnként összekaptak, azt lehetett hinni, hogy mindjárt verekedés lesz, aztán békésen folytatták a gajdolást. Közben az egyik aranyfogú, hosszú hajú nő kijött és a fejem fölött adogatta be a tányérokat. – Te, nézd már, Ida, milyen ennek a gyereknek a feje?

Napok óta viszketett a hajam közt a bőr, ha megvakartam, nagy, sárgás lemezek váltak le. A helyükön var lett, mint amikor az ember lehorzsolja a térdét vagy a könyökét.

Amíg kint tovább, egyre hangosabban folyt a mulatozás, addig a két nő meleg vizet töltött egy vájdlingba, és megmosták a fejem, aztán bedörzsölték valami rettenetes büdössel. Csípte a szemem, de valahogy jó is volt, alábbhagyott a kínzó viszketés, amitől idefele jövet a buszon úgy próbáltam szabadulni, hogy nagyanyám foghíjas fésűjével kapartam szünet nélkül a fejemet. Aztán megágyaztak nekem a konyhában a dikón, és behajtották az ajtót. Időnként bejött valaki, időnkét kiment, félálomban még sokáig hallgattam a kinti beszélgetést. – Nem abba halt bele a Rudika. Gyenge volt.

Valaki elmesélte, hogy nagyanyám a halott gyereket fényképezte a ravatalon és a gyászoló, jajveszékelő rokonok legnagyobb megdöbbenésére szoknyáját felgyűrve le is guggolt a koporsó mellé, de nem azért, hogy elbúcsúzzon, vagy hogy egy utolsó anyai csókot leheljen a megfakult kis arcra, hanem hogy a megfelelő szögből tudja elkészíteni a művészinek szánt fotót. Ritka volt akkoriban a fényképezőgép, mégse engedte eladni, később se, amikor már mindenhonnan kirúgták és ki kellett költöznie a hegyre a kisházba. – Mindig is hülye volt az – vonta le a tanulságot egy rekedt hangú ember –, azt a Sulit meg egyszer úgyis elkapják.

Éjjel arra ébredtem, hogy elviselhetetlenül viszket a végbelem. Megvakartam, de semmit se használt. Napok óta így ment: hajnalban felébresztett a viszketés, aztán nagyanyám horkolását hallgatva kínlódtam az újabb, a reggel tájt érkező álomig. Most is ez volt, feküdtem egy ideig ébren a sötétben, hallgattam a szobából behallatszó horkolást, aztán elszántam magam, és az utcáról beszűrődő gyér fényben átlopakodtam a szobába. Odabent sötétebb volt, a lehúzott redőny mögül behallatszott egy hajnali busz hangja. A szanaszét húzgált bútorok közt elóvakodtam a kinyitható kanapéig, ami felett egy nagy, színes Mária-kép lógott a falon. – Ida néni – suttogtam bele a sötétbe.

A konyhában álltunk, nekem valami egészen furcsa pózt kellett fölvennem. A bugyimat letolva hajoltam előre és fogtam a bokámat, miközben a nagybátyám felesége figyelmesen vizsgálgatta a végbelemet a konyhai lámpa piszkos fényében. – A kurva anyját mindnek, hogy rothadna ki a belük – összegezte.

Levágott késsel egy keskeny csíkot a mosószappanból, aztán szólt, hogy feküdjek hasra. Fájni fog, de ez kizavarja őket. Ezt utálják, meg a fokhagymát. Aztán a kis szappancsíkot feldugta, mint valami kúpot.

Iszonyatos, kibírhatatlan fájdalmat éreztem, olyat, mint talán soha életemben. Hangtalanul, zokogva fetrengtem a dikón, és biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, hogy ez most maga a halál, kiég és elhamvad az összes belső részem, mint amikor belecsap valakibe a villám, bár Suli mindig azt kívánta, kiállt a kertbe viharban és várta, hogy majd egyszer beleüt mennykő. Mindig kiállt viharban a nagy mandulafa alá, nézte a villámokat, nagyanyám meg bentről üvöltött vele: ez volt az ő játékuk.

Reggelre elmúlt a fájás, csak kakilni nem bírtam. Ida néni egy csomó húst meg krumplit csomagolt, Dodó bácsi pedig, akinek be volt törve az orra, mert fiatalon bokszolt, lehajolt hozzám és útravalóul közölte: – Mondd meg a nagyanyádnak, hogy picsán lesz rúgva. A Dodó üzeni – tette még hozzá jelentőségteljesen, mert hozzá volt szokva, hogy Újpest határain belül ez a félmondat mindig nagy nyomatékot adott a szavainak, és biztos volt benne, hogy a kancsi bogárszeméből sugárzó férfitekintély alól még egyébként minden szempontból lázadó anyai nagyanyám se vonhatja ki magát, nem beszélve a nyüzöge, lábát húzó Suliról, aki nem is tartozott a családhoz.

Az igazi nevét egyébként nem is tudtuk, állítólag azért hívták Sulinak, mert mindig az iskoláit emlegette, hogy neki megvan a nyolc általános és a szakmunkás is. Hogy mi volt a szakmája, arra sose derült fény, mindenestre mesterien rajzolt és ő tanította meg nagyanyámat agyagedényeket készíteni, ahogy később nekem is ő magyarázta el, hogy hogyan kell úgy megdolgozni, átgyúrni az agyagot, hogy sehol ne maradjon benne levegő, mert különben égetésnél szétrobban.

Dél körül érkeztem vissza a kisházba. Hűtőszekrény nem volt, Ida néni dobozát letettem a fal mellé az árnyékba, gondoltam le is van takarva, biztos nem jönnek rá a legyek.

Piszkálgattam kicsit az agyagot, de meleg idő volt, a gödör teljesen be volt száradva. Törtem pár barackmagot, aztán meguntam azt is, és folytattam az előzőleg elkezdett hangyatérképeket.

Fülledt forróság ült a kertre, síkos volt a bőröm a verejtéktől, a hajam pedig még mindig petróleumszagot árasztott. Feküdtem a gödör szélén fejem alatt az ágyról kihozott molyos párnával és néztem az egyre sötétebb fellegeket. Különös alakzatokban tornyosultak, gomolyogtak, mintha valami erdőtűz füstje szállt volna felénk a völgy felől. A hangyák hordták a bábokat, mint akik tudnak valamit. Volt valami halálos elszántság ebben a vonulásban. Ha ágacskákból akadályt építettem eléjük, átmásztak a barikádon, és cipelték tovább apró pólyásaikat a védettnek képzelt rejtekhelyre.

Nem tudni, a szürkület szállt le vagy csak a közelgő vihar sötétítette el az eget, minden esetre elég későre járt már, amikor nagyanyámat láttam felfelé jönni a kert aljából egyik karján egy szatyorral, másokon egy valószínűtlenül szürke menyasszonyi ruhával.

– El kellett menjek – mondta fújtatva. Bement a kisházba, lepakolt. Óriási dördülés rázta meg a hegyet, az eget száraz, éles villám hasította ketté. – Ettél? – szólt ki a konyhából, miközben zörgött a cekkeréből előhúzott zacskókkal.

– Az Ida küldött kaját.

– Na – nyugtázta nagymama, és nem érdeklődött, hogy ugyan kivel küldte, hanem kíváncsian hajolt a doboz fölé, aminek épp akkor nyitottam fel a tetejét.

A csorba tányért, amin a húsok voltak, teljesen belepték a hangyák, mintha egy púpozott tál mákot tettem volna az asztalra. Nagyanyám a hajas krumplit fújta és rázogatta, kint pedig dübörögve elindult az eső, verte a hullámpalát és a tetőre hordott kátrányos lapokat.

– Anyád megszült – mondta. – Fiú.

Úgy-ahogy lerázta a hangyákat az egyik combról, aztán felém nyújtotta:

– De megholt. Egyé’ nekem, mer’ gyönge leszel te is.

Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet). Magvető, Budapest 2006.

 

Forrás: Tóth Krisztina hivatalos honlapja

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.

Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.
Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj.
Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház.
Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?

Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje.
Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka.
Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje.
Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.

Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész.
Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva.
Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz.
Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.

Versek a Porhó című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)

Forrás: Tóth Krisztina hivatalos honlapja

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!

Versek a Porhó című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)

Forrás: Tóth Krisztina hivatalos honlapja