és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között - milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehulott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.
Versek a Porhó című kötetből
(Magvető Könyvkiadó, Budapest 2001)
Forrás: Tóth Krisztina hivatalos honlapja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.